Kalandjaink Pozegában 1. – az első nap

Iskolánk az utolsó héten, június 6. és 9. között járt a horvátországi Pozega városában, hogy viszonozza a tavaly szeptemberi látogatásukat. A Julije Kempfről elnevezett általános iskolával 2008-ben vettük fel a kapcsolatot, és e mostani volt az első olyan kirándulás, ahova már tanulók is jöhettek. Erről a kirándulás érdekes programjait szedtük össze saját emlékeinkből, és a gyerekek által írt fogalmazásokból.

„Vasárnap reggel 9-re kellett az iskola elé menni, már nagyon vártuk, hogy beüljünk a buszba és elinduljunk. Mikor mondták, hogy üljünk be, majd kiugrottuk a bőrünkből a Rékával. Beültünk, elindultunk, útközben nagyon jól szórakoztunk, háromóránként megálltunk enni, meg (…). Az út 8-9 órás volt körülbelül.(…)” (Brányi Laura 5.o.)

„Én nagyon örültem az (indulási) időpontnak, mert így nem voltam reggel álmos.” (Gulyás Péter 7.o.)

Az út eléggé hosszú volt ugyan, de szerencsére tényleg nem indultunk olyan korán. Kényelmes tempóban haladtunk, nem nehezítette a határig semmi sem azt, hogy a megbeszélt időben érjünk Pozegába. Nagy élményt nyújtott az új M6-os autópálya, hiszen még senki sem ismerte, de sokat hallott róla. Az alagutak sokakat a korábbi olaszországi útra emlékeztették.

ÚTVONAL: KIMLE – M1 – M6 – M60 – HARKÁNY – DRÁVASZABOLCS - HU/HR – DOLNI MIHOLJAC – NASICE – POZEGA

„Reggel felkeltett anyukám, hogy indulnom kell, mert elmegy a busz. Anyu elmagyarázta, miközben öltöztem, hogy mi hol van. (…) A horvát határon egy negyed-fél órát vártunk egy bizonyos incidens miatt. Este fél hatra megérkeztünk Pozegába.” (Megyimori Gábor 8.a.)

2. A határállomásnál

Az incidens: Sajnos egyik kolléganőnk nem vette észre, hogy lejárt a személyigazolványa, és ezért a horvát határőrök nem engedték be. Annyi könnyítést adtak, hogy ha jó az útlevele, visszajöhet. Mivel érvényes útlevele otthon maradt, ezért meg kellett várnia, hogy férje utána hozza. Este 8 körül megérkezett Harkányba a férj, és vele együtt átjöttek a határon. Fél 10-re megérkeztek épségben Pozegába. (Egy hiteles szemtanú)

„Mikor megérkeztünk, nagyon feszült volt mindenki. A csomagok összeakadtak, mert nem férünk el és fáradtak is voltunk. A család, ahova én kerültem tortával és sütikkel várt. Nagyon vidámak és kedvesek voltak.” (Szabó Réka 5.o.)

„Miután odaértünk, a családok hazavittek minket. Akkor mondták, hogy mi is megyünk Majával egy szülinapi buliba. Elmentünk, és sokat beszélgettünk az ottani lányokkal.” (Farkas Fruzsina 7.o.)

Mikor megérkeztünk Pozegába, Adam, aki tavaly ősszel ott volt nálunk, már ott várt ránk az apukájával. Amikor leszálltunk a buszról, üdvözöltük egymást, és elindultunk a házukhoz. Nagyon kedvesek voltak, elláttak sok étellel, itallal, talán még egy kicsit túl sokkal is. (…) Ráadásul még el is vittek minket fagyizni.” (Vojniek Péter 8.a.)

„Vártam, hogy melyik családhoz kerülök. A legjobb családhoz kerültünk. Az anyukát úgy hívják, hogy Lili, a lányokat úgy, hogy Ivana és Fiena.” (Szabó Viktória 3.a.)

Mi Böbe nénivel az említett incidens után fél 10-kor értünk Pozegába. Mivel nem jártam még soha ott, érdeklődve figyeltem az út menti házakat, tájat. Horvátország határunkhoz közel eső része ugyanolyan, mint Magyarország feléjük eső része. Még a házak is hasonlóak. Nasice városa után azonban változik a táj, hiszen a szlavón hegyek közé érünk. Egyre kanyargósabb és egyre magasabbra visz fel az út. Néha még a személyautók sem férnek el egymás mellett. Aztán a hegyek és kanyarok Pozega felé enyhülnek, hiszen a város egy medencében fekszik hegyektől körbeölelve. Szép, hiszen amerre csak ellátunk, zöld hegyek láthatók. Nem túl magasak, 800 m a legmagasabb pontjuk.

A megérkezés zavaros lehetett az elmondások szerint, hiszen nem volt egyszerű a gyerekeket és a családokat elosztani, összehozni. A gyors elosztás után az iskolában egy kedves vacsorával vártak minket, ahol megismerhettük a további napok programját.

Fél 10 után külön felvezetőautóval (hiszen nem tudtuk, hogy hova kell menni) a szállásadónk, Bauer úr házához mentünk. Bauer úr kedvesen fogadott, finom vacsorával várta a megkéső, fáradt vendégeket. Ezt követően jött az igazi vendéglátás!

3. Bauer úr és neje

Bauer úr ugyanis szőlészettel foglalkozik. Saját városi házában is van természetesen pincéje, ami – ellentétben az itthoni fás és szénkészletes, kazános stílussal – saját készítésű boraival volt dekorálva. A kisebb méretű borkóstoló csak az ott szállást és ételt kapott, illetve éppen betoppanó vendégeknek járt, így „pár fős magyar küldöttségünk” mellett horvát kollégák is bekerültek a pincébe. Pár üveg után megismerhettük Bauer úr egyébként igen mély, erős hangját, ugyanis ideillő dalokat énekelt. Nagyon megtisztelve éreztük magunkat, hogy e borkészítő mester saját szentélyébe befogadott minket, és megmutatta saját, otthoni mesterműveit.

4. hajaj!

Mivel én sem dalismeretben sem hangban nem tudtam felvenni a versenyt vendéglátónkkal, így ezzel többen próbálkoztunk. Ica néni repertoárja sokkal szélesebb, mint nekünk összesen, így ő vette fel a versenyt Bauer úrral. Mi csak asszisztáltunk e nemes versenyhez.

A borkóstolgatás éjfél után pár perccel zárult, hiszen a megfáradt vándorok aludni vágytak. Saját házunk volt, ahol saját szobánkban élvezhettem volna a csöndet, ha szobatársam, Péter, a buszvezető, csendesebb lett volna.

Az első nap tehát sok izgalommal járt mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek számára.

ÉLMÉNYBESZÁMOLÓNKAT A KÖVETKEZŐ BEJEGYZÉSBEN A KÖVETKEZŐ NAPPAL FOLYTATJUK.