Határtalanul! - 4. nap (A várva várt befejezés)

Az erdélyi utazásunk utolsó napjáról készült élménybeszámoló a folyamatos egyéb feladatok miatt eddig elmaradt. De most bepótlom.

Torockói hűvös reggel

Az utolsó nap reggele már derűsebben indult. Hűvös, de napsütéses reggel után indultunk el Torockóról (ma sem néztem meg a kettős napfelkeltét.) A napsütés és a meleg idő végre elért minket, és a korábbi napok fázós, borongós kirándulásai után végre jobb idő köszöntött ránk.

Prezentálás kabátban

Az első állomás Szászsebes volt, ahol megnéztük a helyi Ferences-rendi kolostort. Ha valaki nagy, széles folyosókat és belső udvarokat, kerengőket várt, akkor itt csalódott. Bár minden teremtípus megvolt, ami egy kolostorban illik, de ezzel együtt a modern világ is eljutott a szerzetesekhez. Mivel a templom felújításon esik át, látnivalót csak a munkálatok adtak. Ezzel együtt mesélt az egyik szerzetes testvér feladataikról: segítségnyújtás, adománygyűjtés. Inkább a betegek orvoshoz juttatásával, kisbuszos szállítással segítenek a bajba jutottakon, mint pénzbeli adománnyal. Nagyon megható dolog volt, hogy a szerzetesek nekünk, fáradt utazóknak is ajándékot adtak (édességeket a gyerekeknek), miközben mi már nem tudtunk semmit adni. Mégis ott kaptunk ajándékot, ahol nem is adtunk, miközben ott, ahol adtunk, nemigazán kaptunk vissza semmit sem. No nem viszontajándékra vártunk, csupán a mi ajándékaink nem keltettek igazi nagy élményt, mivel az adott iskolák minden héten fogadnak csoportokat, így tucatszámba mentünk, míg itt a szerzeteseknél nem is adtunk semmit, mégis többet kaptunk, mint máshol - emberiességben, megbecsülésben és áldásban.

Szászsebesi kolostor bejárata

A felújítás alatt lévő oltár

A kolostor udvarán

A városi temetőben megkoszorúztuk a 48-as hősök, elesett honvédek elmékére emelt obeliszket.

Koszorúzóink

Ezt követően többórás utazás várt ránk, hiszen a szász vidékekről a Maros mentén egészen a szigethegység nyugati lábáig kellett eljutnunk. (menet közben sokat kellett füsülködni.)

Délután értük el Világos városát, ahol a szabadságharc fegyverletételét írták alá a most Bohus-kastélynak nevezett épületben. A város és a kastély sem igazán ennek az eseménynek állít emléket, inkább egy helyi román híresség számára kialakított múzeum működik itt, de a kastély attól még az az épület, és környékén lévő parkban is sok emléktábla, szobor található erről az eseményről.

Világosnál

 Az utolsó erdélyi (pontosabban már partiumi) városunk Arad volt, ahol a szabadságharc leverése után 13 tábornokot végeztek ki. Ennek állít emléket a Szabadság-szobor, melynek hányattatott sorsa is jelzi a román-magyar ellentétet. Ennek ellenére nem okozott gondot, hogy a szobor lábánál egy kis magyar irodalmi villámcsődületet tartottunk. Az egyik csoport prezentációját hallgattuk meg elsőként a városról, majd a csoportokat kísérő pedagógusok és az idegenvezető olvasott fel egy-egy helyszínhez köthető, illő verset. Ezt követően a két intézményvezető koszorúzta meg a szobrot és az aradi vértanúknak állított emlékhelyet.

Aradi Szabadság-szobor

Aradi prezentáció

 Kísérőink voltak:

Angyal Melinda néni, a darnózseli csoport vezetője

Sipos László, a kimlei hetedikesek osztályfőnöke

Andi néni, a darnózseliek kísérő tanára

Éva néni, a kimlei kísérőtanár

Melinda néni, a darnózseli iskola igazgatónője

Roland bácsi, a kimlei iskola igazgatója

Sipos Dávid, idegenvezetőnk

Koszorúzás

A téren eredményt is hirdettünk. A négy nap alatt zajló csapatverseny értékelése következett, ahol minden csoport kapott egy ki ajándékot, valamint a csoportok munkáját is értékelhettük. Ezután csak a nagy búcsúzás következett, hiszen a négy nap alatt hozzánk nőtt idegenvezetőtől, Dávidtól is el kellett válnunk. Ez nehezebben zajlott, mint gondoltam, mert a diákok is megszerették őt, (Volt, aki meg is siratta, hogy elválunk!) Tényleg nagyon sok információt adott, emellett egy kicsit Erdélyt is jelképezte, közelebb hozta nekünk. Mindezt a munkát ma is nagyon köszönjük.

Búcsú Dávidtól (a feladatos kisbőrőndöt neki ajándékoztuk)

A hazautazás azonban hosszabb volt, mint gondoltuk, mivel a nagylaki határon 1,5 órát kellett várnunk, hogy az ellenőrzésen átjussunk (maga az ellenőrzés csak pár perc volt román részről, magyarok meg csak integettek, hogy menjünk, de a hosszú sorok miatt a határőrökhöz való odajutás volt nehéz.) Aztán csak faltuk a kilométereket, míg éjjel fél 1 körül Kimlére nem értünk.

Fárasztó, de összességében élménydús napok voltak ezek.