„Most kezdünk élni mindnyájan, mikor deríti hajnalát egy messzi kor s mely elnyomottan régen szendereg a vágy valósul és az emberek kiket nem fűzött eddig egybe semmi: testvérek, s emberek akarnak lenni" (Gáti István: Lobogtasd a zászlót)
Ady Endre: A Tűz csiholója
Csak akkor születtek nagy dolgok, Mint egy Isten, hóban vacogva
Ha bátrak voltak, akik mertek, Fogadta szent munkája bérét:
S ha százszor tudtak bátrak lenni, Még ma is minden bátor ember
Százszor bátrak és viharvertek. Csörgedezteti az ő vérét.
Az első emberi bátorság Ez a világ nem testálódott
Áldassék: a Tűz csiholója, Tegnaphoz húzó rongy pulyaknak:
Aki az ismeretlen lángra Legkülönb ember, aki bátor,
Úgy nézett, mint jogos adóra. S csak egy különb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.
Vajda Péter: „Szabadság az emberi vitatkozások…”
Szabadság az emberi vitatkozások legszebb tárgya, az emberi küzdésnek legfőbb célja, az emberi ész és munka legszebb koronája. Szabadságban a balsors is tűrhető, nélküle a szerencse mit sem ér. Szabad hazában jobb szeretek utolsó polgár lenni, mint első a rabszolgák között.
Ebből forradalom lesz, mondta Apa. Az ormótlan Orion rádiókészülék mellett kuporogtunk, abban a szobában – éppen itt, az ablak mellett –, ahol most ezeket a sorokat írom.
Nem tudtam, gyerekként honnan tudtam volna, mi az a forradalom. De Gerő Ernő máig a fülemben csengő, kellemetlenül recsegő hangjából, Apa aggodalommal keveredő öröméből éreztem, hogy valami fontos dolog történik.
Úgy emlékszem, alig néhány perc múlva szemből, a Rottenbiller utcából két teherautó kanyarodott be, és megállt a remíz sarkán. Rövid kabátos fiatalok ugráltak le róla: a sötétben már nem lehetett látni, puska villan-e a kezükben vagy valami más.
Aztán – ez másnap vagy harmadnap lehetett – ugyanabból az ablakból a Damjanich utca teljes szélességében lassan, nagyon lassan haladó, irtózatos tömeget láttam nyomulni. Az első sorban egy tolókocsis rokkantat, bizonyára háborús veteránt toltak. A tömeg lenyűgöző méltósággal haladt a síkos, sárga kerámiaköveken, amelyeket később Bécsbe vittek díszburkolatnak. A Szabad Nép tudósítása szerint az emberek azt skandálták: „Függetlenség, szabadság! Szovjet-magyar barátság!”
Lehet, hogy volt, ahol ezt skandálták. Én fél évszázad távolából is pontosan emlékszem, hogy a Damjanich utcában a „Függetlenség, szabadság! Nem vagyunk mi fasiszták!” szavakat ismételték. A magát akkor is baloldalinak nevező hatalom akkor is a fasisztázással akart uralmon maradni.
Aztán híre jött, hogy itt a jeges. Lementünk Anyával, és miközben az üres vödröt lóbálva átjutottunk az utca másik oldalára, hogy vegyünk a lovas kocsin odaszállított hosszú, szögletes jégtömbökből, bokán felül gázoltunk a röplapokban. Összeszedtem egy maroknyit, és sokáig őriztem a vaskos paksamétát.
Újabb néhány nap múlva bezárkóztunk. Furcsa zajok szüremkedtek át az ablakon, tompa, erős csattanások: hiába kérdeztem, mi ez, a felnőttek nem adtak rá magyarázatot. Egyre nehezebben viseltem el, hogy nem mehetek ki az utcára. Egy fülsiketítő, de ezúttal nem tompa, hanem sivító hang hallatán felkaptam a fejem, és láttam, hogy az ablak előtt egy hatalmas, vörös szélű, arany napocska száguld el, röptében maga után húzva a sárgán villódzó fények koszorúját. Megörültem: luftballon! Az ablakhoz rohantam, hogy elkapjam a napocskát, és játsszak vele, ebben a pillanatban azonban Anya sikoltozva utánam vetette magát, a vállamnál fogva elkapott, és felpofozott. Még sírva fakadni se volt időm, amikor meghallottam a robbanást: a „napocska”, amelyet a Bethlen Gábor téren beásott szovjet tankból lőttek ki, becsapódott a szemközti házba. Sok-sok évig ott volt az ágyúgolyó nyoma, ahogy évtizedekig nem hozták rendbe a legtöbb pesti ház golyók lyuggatta falát sem. Nyugat-Európából még alig néhány éve is ide jártak háborús filmeket forgatni, mondván, hogy ez olcsóbb és hitelesebb, mint az épített díszlet…
Apa születésnapján, december 4-én megint az ablaknál álltunk, és néztük, ahogy a 18 éves bátyám, hátizsákkal a vállán, igyekszik a Rottenbiller utca felé. Várta a teherautó, amely két gimnáziumi osztálytársával együtt éjszaka az osztrák határra vitte. Anya sírva nézett utána, átölelte a vállamat, magához szorított. A családunk élete már soha nem lett olyan, mint azelőtt. Család sem igazán voltunk már: Apa nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy elment a fia. Másfél évtized telt el, amikor a bátyámat újra láttuk. Az élet „régi rendje” már sosem állt vissza.
1956 őszén sokan kerültek a történelem fogaskerekei közé. Elsőként is, akik az életüket áldozták. Aztán számtalan család: sosem tudták kiheverni a történteket. De a legnagyobb áldozat volt – Magyarország. Gereben Ágnes
Nagy és megdöbbentően szép látvány volt, amikor a ködös októberi estén három daruskocsi nekirugaszkodott, és a sokezres tömeg lélegzet-visszafojtott figyelme mellett ledöntötte a tizenkét éves idegen zsarnokság jelképét, a budapesti Sztálin-szobrot.
A kép a szívembe vésődött, tisztán emlékszem rá: a drótkötelek pattanásig feszültek, s a hatalmas szobortest lassan dőlni kezdett előre... lassan, nehézkesen, mintha maga sem hinné, hogy most porba hull, ő, a fél világ évtizedeken át rettegett zsarnoka. A kötél feszült, a nyolcméteres bronztest elvált talapzatától, s a fényképezőgépek kísértetiesen fehér magnéziumfényének villogása közben tompa dübbenéssel földre hullt.
A tömeg megrohanta a ledőlt szobrot, és diadalittas ujjongással mászott fel rá, s köpve, rúgva próbálta kitombolni azt a tengernyi keserűséget, amit tizenkét év alatt elszenvedett. (...) Nem, ez a nép nem fog többé éljenezni idegen elnyomóknak!
Mégis, volt valami feszültség a levegőben, mintha mindezzel nem most ért volna véget valami, mintha nem vége lenne, hanem csak előestéje ez nagy, történelmi napoknak. Mindenki megdöbbenten nézett fel a szoborból megmaradt csizmákra, a beléjük tűzött magyar zászlókra. Sokan szemüket törölgették — nem hitték, hogy ez lehetséges. A fejüket csóválták, de az örömtől könnyezett a szem
Kassák Lajos: A diktátor
Alámerült örökre. Semmi kétség.
Sosem volt rútabb halál
soha engesztelhetetlenebb gyűlölet
cserben hagyták a gyávák,
s a hízelkedők elárulták.
Zászlók erdejéből lépett elő
'és ordított és toporzékolt vészesen,
kivégeztette, akiknek szemük volt, kivégeztette, akiknek szájuk volt,
ki akarta folyatni .
egy egész nép vérét —
s végül is eltiportan hever
a hóban, a vizeletben, vagy a tüzes romok alatt.
Bűnhődött-e, ha megölte magát,
bűnös-e aki megölte?
a hajszás nappalok
s a rémisztő éjszakák nélkül
szegényebb lett-e a világ?
Nem! Nem! ;
Most hasad ketté a fekete ég.
Most fakasztja csíráját az új gabona.
A Nagykörúton megdöbbentő látvány tárult a szemünk elé: a villamossíneken egy meggyújtott teherautó lángolt. A kockakövek felszedve hevertek a sínek között. Csodálkozó szemekkel bámultunk a lángoló autóra, s engem valami szorongás fogott el: délután ilyesmire nem is gondoltunk, nem ezt akartuk mi délelőtt, amikor fellelkesítve Budapestet kivágattuk az idegen címert a zászlókból... Ha így folytatódik, akkor csakhamar megszólalhatnak a fegyverek is... És megszólaltak. (...)
Még nem értük el a sarkot, amikor magyar tankok érkeztek, magasra tűzött nemzetiszínű zászlókkal. A harckocsikon a katonák mellett diákok éljeneztek. Az előbb, amikor befordultak az Astoria felől, még csak annyit lehetett látni, hogy kidöntik a KRESZ-tábla oszlopát, és legyalulják a járda sarkát. Az eleje még nem érte el a Múzeum-kert szögletét sem, amikor megálltak. Végig, az egész oszlop. A végét nem láttuk, az kint lógott a Kiskörúton.
Akkor történt az, hogy a parancsnokuk felmászott a sarkon megállt tankra, és szózatot intézett az ott gyülekezőkhöz, akik — mint mi is -— inkább iszkoltak volna már hazafelé. De ahogy a tiszt felmászott a tankra, megint odaszivárgott a tömeg. A tiszt megmondta a nevét (nem emlékszem rá, de a keresztneve, azt hiszem, Béla volt), és azt mondta, hogy ő csepeli munkásfiatalként került tiszti pályára. Ő nem fog munkásokra és diákokra lövetni. Ők éppúgy megszenvedték az elmúlt éveket, mint a civil lakosság, neki az az ellensége, aki itt a népre lő.
Akkor éljeneztek meg, és akkor másztak fel a tankokra a nagyobb — talán
egyetemista — diákok, az oszlop tovább indult, de aztán hamarosan megtorpant
útja. A hír szájról szájra futott végig a városon (mint megtudtam később): „A
honvédség velünk van!"
Németh Emil: Tankok éjjeli vonulása (1956. okt. 30.)
Szférák zenéje nem szebb ennél, Dübörgés, rengés jelzi útját,
s az éjszakában mily mesés! hol nem rejtheti már búvás.
Az álom, mit az alvás ígér De messziről mégis olyan csak,
e zajhoz képest oly kevés. mint szégyenletes vinnyogás.
A hunyászkodó páncélszörnyek Vérünk tapadt a talpatokra,
osonása valóra vált. Kísérje átka sorsotok.
A mammutnyáj pásztorfiúcska Riasszon el más nép jogától
terelgető szavára várt? örökre minden zsarnokot.
Zúgjon örökre zajotokban
a megáradt történelem.
S avassa szentté mindörökre
kicsiny, megkínzott nemzetem.
Másnap reggel ágyúdörgésre ébredtünk: hivatalosan is megérkeztek a szovjet csapatok. (...)
Pest felett nyomjelző lövedékek, füstgomolyok, csatazaj. (...) Sok a halott. Az oroszok nehéztüzérséggel akarnak felkelők ellen harcolni, nekik viszont legfeljebb puskájuk van. (...)
Estére elcsendesedtek a harcok.
A hazug Kossuth Rádió egész nap tánczenét játszott, most közölte, hogy nem kell félni a „fegyveres banditáktól", mert a szovjet csapatok segítenek leverni őket. Bemondta, hogy a harcoknak a Belvárosban vége van, másnap mindenki mehet munkába.
Faludy György: Exodus
Vagy ötvenen lehettünk, tán még
többen. Hegykőnél jöttünk át,
s az öregek miatt oly lassan,
mint hogyha csak az éjszakát
akartuk volna megkerülni.
Szemerkélt. Balról könnyű köd.
Jobbkéz felől, a csapás mellett
magasra hányt, vizes rögök,
akárcsak egy frissen kiásott
tömegsírnál. Zsuzsa kezét
fogtam. Négyszáz forintot hoztunk
magunkkal, meg két fogkefét.
Így mentünk északnak. Mögöttünk
nagymessziről géppuska szólt,
aztán zöld rakéta jelezte:
szabad az út. Olyik dúdolt,
más felsóhajtott, hogy hazáját
cipőtalpán nem viszi el,
más meg, hogy szabad költözési
jogát senki nem veszi el
mi hallgatunk. Két térdkalácsom
alatt ólom és mintha csak
előre görbedő tarkómon
cipeltem volna magamat.
Ne félj! Ma jeges még az emlék.
Idővel egyre édesebb.
És forróbb. Ez a határok.
Ugorj! Az ugrás végleges.
Ugorj! A fájdalom veled jön,
sohasem szabad elmúlnia.
Mint zseblámpa, melyet letettek:
világol túlnan Ausztria
